Ismerős ez a mondat neked is, ugye? Nagyon sokan vallják azt, hogy majd akkor fognak adakozni, segíteni a rászorulókon, ha már nekik is lesz miből.  Én már korábban is segítettem, ha alkalmam volt rá, hiszen karácsony környékén mindig én is összekészítettem egy cipős dobozt, vagy pl. a #nemluxustaska kampányban már az elejétől fogva részt veszek, de azért annyira nem erőltettem meg magam. 

A hozzáállásom viszont pár éve teljesen megváltozott, amikor is több helyen olvastam, hogy ha adakozunk, akkor nekünk is több lesz illetve valamilyen formában visszakapjuk az élettől. Nem szabad azt megvárni, hogy előbb nekünk legyen. Az elején ezt elég különösnek gondoltam én is, de próbáltam megfogadni a tanácsot és nálam működik a dolog.  

Felmerül bennünk a következő kérdés:

Kinek és mennyit adjunk?

Ez elméletileg teljesen mindegy, sőt nem is kell forintban mérni. Lehet akár családtag vagy egy idegen is. Nem kell mindig csak alapítványokra gondolni, adhatunk egy kicsivel több borravalót a pincérnek vagy a futárnak. A pénzünk mellett adhatjuk akár az időnket is azzal, hogy valakinek segítünk, vagy csak meghallgatjuk a problémáját.  

Márciusban Egyiptomban töltöttünk egy hetet a férjemmel és az egyik Facebook csoportban olvastam, hogy többen visznek ki magukkal ajándékot (rágót, füzetet, ceruzákat, cukorkákat) és a takarítóknak, pincéreknek az 1-2 $ mellé adják. Mi is éltünk ezzel a szokással és be is vásároltunk az említett apróságokból. Amíg élek nem fogom elfelejteni azt a kislányt, akit  a luxori utazásunk alkalmával az egyik pihenőnél megajándékoztam vagy a takarítót, aki minden nap megköszönte a tőlünk kapott apróságot.

Nem is ragoznám tovább, csak az alábbi idézettel zárnám a bejegyzésemet.: ” Ha veszel, megtelik a kezed, ha adsz, megtelik a szíved (Margaret Seeman).”